Az alkotás isteni folyamat, még ha emberi lény hozza is létre Valami elmondhatatlan lágy folyása ez a képességnek, mely kinyitja a ­megvalósulás kapuját. Csak sodor, csak visz magával egy beláthatatlan jövő felé, ­melynek végpontja a kész mű maga. De odáig elbódít a folyamat, az egymásra épülő törvényszerűségek rendszere, mely áthidal bármilyen nehézséget, kiszámítottan mozdítja a cselekvés eszközeit, és bizonyosságot oszt magából, mint valami aranyport szóró tűzijáték. Energiát emészt és épít, megvon és ad, tisztít és előrelök.
Gabriela rajzolt, és ez nem akármilyen rajzolás volt. Figyelembe kellett vennie az üveg anyagából adódó törvényszerűségeket. Tudnia kellett, mi lehetséges és mi kizárt. Minden ívet, minden formát úgy kellett papírra vetnie, hogy képes legyen majd a kemény üvegből kivágni azt.
Kért Gallentől egy nagy asztalt, és beállíttatta a kápolna közepére, ahol legtöbb volt a fény. Hatalmas papírlapokat ragasztott össze, hogy beláthasson egy-egy nagyobb területet, és rajzolt. Keze nyomán lombos fák, háttérben futó patakok, csendes vidékek bontakoztak ki. Az egész vonalösszefüggés közepén pedig Gabriel arkangyal létezett finoman, ­áttetszően, tiszta arccal. Gabriela úgy tervezte, minden ablaküveg egy másik ­történetet mesél majd el. Gabriel arkangyal majd mindegyiken valami más tettet hajt végre, de a tevékenységláncból nem hagyta ki Szodomát és Gomorrát sem. A kék árnyalataiból és fehérből akart dolgozni. Még nem tudta, hogy a sok kékből hogyan lehet majd fákat és mezőket alkotni, de tudta, ezt majd megoldja helyette a folyamat maga. Ahogy halad előre, majd mindig a következő lépésben gondolkodik. Ehhez azonban szüksége volt a kész rajzra. Tudta, hogy hatalmas munkát vállalt, és tudta, hogy nagyon ­nehezet is. De azzal is tisztában volt, hogy nem kell mindent egyszerre megoldania. Ha mindig csak a jelen pillanatra koncentrál, és nem aggódik a jövő miatt, könnyedén fog haladni. Suhanni fog a feladatban. Legbelül ­érezte, hogy a munka gyógyulást és fejlődést fog hozni a számára. Még nem tudta, hogyan, de sejtette, a meghajlás van a háttérben. Nem Gabriel arkangyal előtt, szó sincs róla, az arkangyalok nem kedvelik az ­imádatot. Sokkal inkább önmaga erői előtt kellett tiszteletet tanúsítania. A Lélek ereje előtt, mely bármin átsegít.
A stúdióban kiénekelhette magából a hangokat, a kápolnában azonban néma csendben alkotott. Olyan rezzenéstelen tudatossággal, annyira benne élve a feladatban, hogy szinte a megoldások nélküle születtek. ­Egyszerűen csak egyértelműen ott voltak a fejében. Boldog volt. A kápolna boltozatának ívei összehajoltak a feje felett, és Isten feszülten figyelt.