"Mélyen megsebezzük egymást. Mélyen megsebezzük, nem is egyszer az életben.
Erre senki más nem képes, csak mi. Mi, emberek. Mert mind máshol tartunk az életünkkel. Mert mind olyan mások vagyunk. Mind olyan egyediek, hogy nagyon sok élet kell hozzá, mire felismerjük egymást. Mire meglátjuk egymásban a benső mennyboltozatot, mely a kastély kápolnájában feszül. De nagyon sokat zárva a kápolna ajtaja, míg bizalommal meg merjük mutatni az íveket másoknak. Fontos, hogy ne jöjjön be a hideg, ne törjenek be rajta a félelem farkasai, és ne rántson ki rajta egy fájó szerelem. Fontos, hogy színesek és ragyogóak legyenek az ablakai és elhanyagolhatatlan, hogy lakjon benne egy Angyal. De legalábbis gyakran meglátogassa. Mert a Benső Kastély boltozatának íveihez Angyal kell, s hozzá igazi. Angyal, aki megtartja a boltozatot, mely az égbe nyúlik.
És ha bent béke van végre, tisztaság és ragyogás, akkora, hogy már nem fér el odabent, akkor ki lehet nyitni az ajtókat.
Akkor meg kell osztani a fényt. Meg kell osztani mindenkivel.
Mert különben mit sem ér."

"Akkor próbáljon meg úgy beszélni önmagáról, hogy nem kell belenéznie egy olyan Titokba, mely túlmutat önmagán, és ismeretlen, pedig saját, benső világáról van szó.
E nélkül a Titok nélkül nem lehetne Ember. E nélkül a Titok nélkül nem létezne magában a belső mennyboltozat, igaz a legmélyebb pokol sem."

"– Felejtek, fejlődöm, szellemet űzök – válaszolta Gabriela egy szuszra, miközben szeme sem rebbent.
– Remek program – nevetett fel Divor. – Segít valaki?
– Itt-ott igen."

Gabriela Le Bon különleges képességgel rendelkezik. De nem volt ez mindig így. Kislányával és megrázó múltjával érkezik a nyári művésztalálkozót tartó Chevon kastélyba. Keresi elveszett szívét, lelkét, önmagát. Múltja erős szállal köti ehhez a varázslatos helyhez, és a családhoz. De vajon miért hajol fölé a Chevonok óvó karja?
Miért támogatja szokatlan égi segítség?
És miért akarja felújítani a belső kastély kiégett kápolnáját?
Miközben végigkísérjük az útján, mindnyájan sejtjük, az igazi kápolna belül feszül, lelkünk mélyén. Ragyogásához fel kell vállalnunk tehetséget, használnunk képességet és tudást. Tanúságot kell tennünk hitből és bátorságból.
De legelőször is szeretnünk kell, igazán.

Franz Berthold

Egy magányos könnycsepp

Egy bús, magányos könnycsepp
Szememből miért fakad,
Mely mint a tűnt időknek
Emléke itt maradt.

Sok ragyogó testvére,
Sok fényes társa volt,
De búmmal, s örömömmel
Már mind-mind szertefolyt.

Ködként megsemmisültek
A kék kis csillagok,
Amelyek ragyogása
Örömet s bút adott.

Elhalt, miképp a szellő
Szívem, szerelme is...
Te régi árva könnycsepp
Szétfolyhatsz már te is.

(Dr. Töreky László fordítása)